Dieda blogja

Február 16-17. Húspiac szalszára

A buszközlekedésben rejlik Argentína lelke. Buenos Airesben egy sofőrnek úgy kell kerülgetnie a szinte vészfékező taxikat, hogy maga is hatvan alatt csak fűszerezésül hajt, minden utcasarkon kilendülhet egy kar, hogy a buszt leintse, mindeközben az előző utasnak a jegyigényét kell kielégíteni az automatán pötyögve. A buszokat sofőrűk kidekorálja, naná, hogy ízlésesen.

Szombatunk a távolsági buszozásé, nem értem miért nem haltunk bele. Albániában nagyobb biztonságban érzetem magamat az úton, úgy imbolygatta a sofőr a buszt még forgalommentes sima utakon is. Az első megállókor Geri és J. kisimítják az összesértődést Geri macsisszimó dumája miatt. Matézunk az úton. Geri nem rak bele cukrot, de így férfias ez, ehh. Veszünk mobilkártyát, a telefon aktiválási spétje miatt a feltöltés sikertelen, de Geri addigra kidobja. Ehh.

Gualeguaychu nem tűnik érdekesnek, nem is az. Szemetes tengerpart, heringnapozó. J. becsiccsent annyira, hogy haverkodnak Gerivel megint, én kikapcsolok.

A karnevál egy betonvályúban zajlik, tribünök között. Hatalmas építményeken táncolnak, a díszletek egyiptomitól a bogárvilágon át tollas varázslókig terjed. Lehet flakonos habszórót kapni, habfonalak úsznak a levegőben mindenütt. Még a felvonuló leányok között sem, de a nézőseregben sem látok szép leányt, szép tekintetűt. Mint Spanyolországban. Hihetetlen.

Az első két óra után megunjuk, a zene ugyanaz, három perces etűd ezerszer. Kimegyünk J.-vel, visszük Geri cuccát is, mert ő bekéredzkedett sajtósnak a vályúba. Geri később keres, mert 22Gb-nyi kártyája betelt. Eh.

Van egy kutya, egy kismamakutya, az a szemétben turkál, a szigethajnali mennyiségben a tribünök alatt. Duzzadó csecsekkel.

Van egy pultoslány, aki a buli végén azt érzi, hogy itt volt az év partija, és még nem történt vele semmi. Partimagány, type II.

Hajnalban hazahoz a busz, alszunk délutánig. Utána kirakodóvásár olcsó, de nagyon igényes cuccokból. Egy srác üvegből dolgozik, miniatűr tárgyakat alkot, elhatárzotom, hogy én is, ha nagy leszek. Lesz J.-nek ékszerkészlete, kesztyűgyűrű, nyaklánc fülbevaló. Nekem mátés szett. Üvegkütyü nem.

Az első szalonbéli milongánkon még mindig nincsen fiatal. Rém rövid tandák, kortinakor kötelező parkettelhagyás, olykor tangó helyett roki vagy szalsza teljes tanda. Zsebkendőnyi területen kell táncolni, mégis figuráznak az öregek.

Összeakadunk egy Tangueta-alkalmazottal. Elmondja merre van milongán fiatal, és hol olcsó a cipő. Ő direkt felbukkan még későbbi napokon is. 

Itt egy hétfő következik, de mire elindulna, vége is van. Na ez nem igaz, még egy plafonnézős napra sem, hogy nem történik semmi, és ne lehetne órákon át mesélni róla, csak olyan érzés, mintha nem. Hogy logisztika csak a nap, reggeli, smiegymás. A kérdést azonban felveti, hogy mit kéne még, ha már itt ezen a félkontinensen. A tangó még keresgélésből áll, arra számítok, hogy lesznek majd valahol fiatalok, akikkel összebarátkozva betessékelődünk az élőbb tangóvilágba itt. Ami hiányzik, érdekes, a természet. Utazás-kirándulás. Pont nálam, össze van kapcsolva, pedig én városi patkány vagyok. Még az is megfordult a fejemben, hogy Montevideo helyett irány pár napra az Andok! Ehhez viszont kéne itt tangóórákat venni, meg ilyesmiket, amiket egy tangós Buenos Airesben csinálni szokott. Na jó, a hétfő vissza. Elkeveredünk egy milongára, ahol csak mi longázunk utánunk megszégyenítés gyanánt beáll egy tangóbajnok pár, de amúgy csináljuk a mi traszpié tangónkat, tango retardato. Este kaland megtalálni a buszt. Mennek, mindenfelé, de sosem úgy és ott, ahogy mi gondolnánk. Négyre hazaérünk.

Február 19. Tiger Tigre

A horizont ott van, ahol a kék ég találkozik a barna vízzel, mondja a tigrei általános iskolás. A víz kék, mondják neki, és ezzel megérti, mi az az elméleti tudás.

A tigrei deltavidék mocsár, amit felparcelláztak, lecsapoltak. Egy-egy parcellán ízléses villák állnak, gondozott kertekkel. Viskók is vannak szúnyogos bozótokkal, de ritkásan. A lagúnákon odakompozás után (mi nem a hangulatos fasólyában, hanem a luxusrepülős lifevestunderseatbelt légkondicionált hajóban kapunk helyet – a kompok mint a buszok éppen csak odaseggelnek a mólóhoz beugrik a fiatal utas vagy rárendül a mámmá és nyomás tovább)  az ötlet az volna, hogy teszünk egy kört a Tres Bocas szigetének peremén. Itt kétszer eltévedünk így két órát töltünk privát kerteken át gyalogolva. Meg moszkitós mocsáron. Ezzel egészen jól megismerjük a Tres Bocas-i életet. Van faviskó faösvénnyel, betonpalota lakótoronnyal, minden.  Jön egy darabig velünk egy husky megsétáltatni magát, aztán hazatér.

J. izgul, mert másfél óráig nem jön a komp. Pedig legfeljebb nem jön a komp, és mi sütkérezünk egy dél-amerikai mocsárvillavilág mólóján. És lehetne tovább, amíg csak élünk.

És így is visszaérünk (pedig hiába) a híres tangókávézda (Confeteria Ideal) milongájára a szuipacsára (J. remélem említi majd a helységnevek spanyol-indián eredetét a tengerparttól való távolság szerint). Fogatlan bácsi nyammog utasítást, nekem annyit, hogy jó, teljesen rendben. Erre fizettünk sokszázezer pesot. Este a milonga is turista milonga. De kélt szép sótánc, találgatás, hogy ki taxipartner (bértangós), sokkülföldiműtangóletudtukeztis-kör. Kávé lötty, ki sem fizetjük a végén. Confiteria ideal, nesze neked. Kötelesség már lassan nem marad, kész vagyunk, lehet élvezkedni. 

Visszafelé megint buszmizéria.