Dieda blogja

Február 11. A leghosszabb naplemente

Pest-Madrid, Madrid-BA. Nagyon kellemes repülést fogunk ki mindkét úton, szerencse is, mert J. nagyon fél Madridban, veszünk neki nyugtató altatót. Ettől pedig szédül még másnap is. Az interkontinentális fedélzetén tömegnyomor, egy elreccsent székről nem tudják az utast máshova költöztetni, ezen fedélzeti tisztig minden utaskísérő vitatkozik a cserébe első osztályra vágyó delikvenssel.

J. aludni próbál, félelem és derékfájás ellen. A felszállás mégis sírdogálós lesz, a derékfájás dettó jelentkezik. Bár inkább délnek repülünk, nyugat felé is, követjük a lemenő napot. Egy órán át tehát naplemente van, és föl kell ráznom J.-t hogy ez is hú, de szép, és az is, odafent még aranyló, a lentebbi felhőréteg vörös, sötétbordó önárnyékkal. J. hümment néha valamit, amint rám dől, hogy az orrát az üveghez tolhassa. Nem vagyok benne biztos, hogy ilyenkor ébren van.

Kristófék a bérelt lakás hűtőjét reggelig bezárólag elegendőre feltöltötték. Nagyon pontos gondoskodás.

 Február 12. Tátott szájú Buenos Aires

Nem hittem, hogy annyi beutazott kontinens és település után még meglephet egy város csupán az építészetével. Odahaza nem illenék ilyen palotákat gyártatni magáncélra, státuszgiccs volna, ez minket nem tudom miért zavar. Otthon szükségszerűen ízléstelen díszelemeket vagy stílushibákat kell az újgazdag-újpalotás tulajoknak megépíttetniük, itt ennek nyoma sincsen. Kertitörpe, aranykupola, szökőkút: semmi. Igazából nagyon szívesen élnék ezekben a házakban, életem álma válna valóra: tetőteraszból legalább kettő, hozzá még két balkon, télikert és hatalmas ablakok a cserepek között is. Emellett még a főépítész káros fogalmát sem találták fel, vagy eltörölték idejében, egyemeletes villák mellett toronyház, majd viskó és benzinkút.

Minden pillantás meglepetést szül, tátott szájjal lépdelek J. és Kristóf mellett. Kristóf mesél, ügyesen és érdekeseket. Átvágunk a pázsittal kettéosztott kétszer két sávos, mégis egyirányú úton, lámpa nincsen felkaron fogva rángatjuk vissza egymást, ha felbukkan egy váratlan autó. Mire megszokom, hogy minden utca egyirányú, a következő utca richtig nem az.

Szemmagasba rakott fémkosarak a kukásoknak, aloe vera-gyomnövény, részeg-fa tüskékkel, fűrésztelep-bogár, a folyótól méterben szabott házszámozás (mégis van páros-páratlan oldal), négyzetrácsos utcák vaktában átvágó vonattal. Hű, de buenoszájresz ez itt.

J. szédeleg egész nap. Ölelgetem, hogy ettől még ne érezze egyedül magát.

Február 13 Hol meleg a tangó?

Megismerni egy idegen város napjait: mozi, piac, abc. Moziban nem voltunk, piacból egy pici német van, amilyen Németországban mostanában már nincsen, az abc meglett. Gasztronómiailag a dulce de leche a fő érdekesség, tejlekvár avagy tejkaramell. De még dulce de lechés csokis sajtféleség (nem ízlik), quilmes stout sör (még nem kóstoltuk), Terma - Bosques del Sur jófűital (kesernyés bodzalé), torták és tarták, félkész ételek elvitelre, készételek elvitelre (még mindig a közértben!)… és a fagylalt. Hízni nemcsak lehet, de illik is itt.

Kristófot elrángatjuk folyton a családjától, vagy csatlakozunk az ő bevásárlásához, ami ettől a tervezett tíz percből egy órává hízik, mert nekünk mindent meg kell kérdeznünk: miért van a kerítésfalba építve a villanyóra, hogyhogy ábécékben lehet vonalkódokkal fizetni közszámlákat, és mi az a sokfajta bab a magboltban. Kandírozott gyümölcsökből is sok van, pl. kivi. Veszünk édesre pörkölt kesudiót.

Rátalálunk a két hiperüzlet közötti keskeny feljáratra a helyi váciutcában, végre lesz tangóújság –bár nem az, amit az útikönyv és az újságosok mondanak. Meghív minket a ruhatárpult mögött aszódó dáma aznap esti melegtangóra. Kristófot, J.-t és engem.

Február 14. Geri

Még mindig Belgrano – Belgrano R, nem tudom miért R. Ez persze csak a reggel, akkor még nem tudjuk, hogy estére abszolváljuk a listára írható nevezetességeket. Geri a vezetőnk, mert Kristófék lementek a tengerhez. Előhívószámmal R-beszélgetés kezdeményezhető, ez nem sikerül, de próbáljuk Belgrano R kér R-beszélgetést, halló Geri-Gregorio.

Busz (collectivo) a központig, Május 35, vagy 25 tér. Az asszonyok a Piszkos Háborúban (Dirty War, jobbos tisztogatás – Edit a szerk.) eltűnt gyermekeikért már nem vonulnak fel szerdánként. Az útikönyv szerint illenék még nekik. Evita-tapodta rózsaszín palota, elnöki, Krisztina elnöknői most. Sátorba kiköltöztek tüntetők, exportáltuk a kossuthteret. Valami korrupcióelleni. Elég általános cím, megirigyelhetnék a drezdai kollégák is, mindig lehetne tüntetni.

Boca, a tangó szülőhelye, két utca a többi állítólag vadnyugat. Azt hittem bevesszük az eltanácsolt hűdekemény mellékutcákat, de odaérve, meglátva nem is érdekel már. Boca félresejtett majdani kávék helye. Elfuserált szentendre, port lábamról, szandálomról le. Színes házak, na ennyi. Aszfalton majomtangó, turistavakítás.

Vissza: obeliszk. Akkor vesszük észre, hogy J. nagyon leégett. Vadászunk pólót, nincs, később Aloe Verocskás krém. Obeliszk kurva nagy, kurva nagy utcán, amit kurva nagy házak állnak körül. Megapolisz megtekintési kilátó földszintről. Fíling, a hőségen túl is. Hiába próbálom fotóra rakni, mindig eggyel szélesebb látószögű objektív kellene.

A régi kikötő, hotdogevés. Itt a salátát a hotdogba a vevő választhatja maga, fokhagymás uborkasaláta, zelleres hagyma, csicsumicsu –na ennek sem sikerült megjegyezni a nevét- helyi paprikaszósz. Hagymáról le vagyok tiltva. Verebek helyett papagájokat lehet etetni, és galambokat.

Harmonikaszobor, Andrés Kálnay épületek. Kipipálva, kipipálva.

Este Belgrano C melletti milonga szandálban. Két kör. Otthon nyugodtan alvás…-helyett harc hajnali négyig úgy öt csótánnyal. Akcióterv születik a cucarachák ellen.

Február 15. Csótánygenerális nagyot sziesztázik

Alig kelünk föl elhozni a Gualagaychuba szóló jegyeket Gerinek és magunknak. Onnan felhívatom, hogy hol álljon meg a busz. Aztán válogathatunk kedvünkre, veszünk három fajta csótányirtót is.  Egyben négyajtós házikó van, belemászhat kukarács, haza is mehet, ahol megfertőzi a barátait, és együtt édes halált halnak. Szerelek új villanykörtét a fürdőbe, mindegyik kiégett, sötétben pedig a csótány a győztes. Először az aprófoglalatost veszünk tévedésből, a következőt pedig hiába próbálom bele bármelyik foglalatba, nincs áram. A vékony Zoligondnok végül átnézi velünk a biztosítékokat, hoz fázisceruzát. Kiderül, hogy a cserekörte is defektes. Körtevétel:mi : 3:0. Visszafele jövet hülyülünk, hogy villanyszőlő, villanybanán.

Aztán kinyúlunk, ötkor csak azért kelek fel, mert J. nagyon noszogat. Felállítjuk a csótánycsapdákat, és elmegyünk egy kávéra a fekete bárányba, ami hullámlovas bolt és kávézó, hangulatos is dacára a kivagyi stílusú sportnak. Megkóstolom a mate-t: a teafiltert csészében hagyott kesernyésség íze. Két korty után már rászoktam, hazafelé hiányzik, mint a cigaretta egykor. Boszorkányság lakozik ebben az italban! J.- vel kiírjuk az összes környéki milongát és cipőboltot. Holnap talán lesz cipő, milonga nem …de gualagaychui karnevál!

Este a BelgranoCi milongán kis szorongás kap el, hogy tényleg csak turisták táncolják? Egyetlen fiatal se, és néhány öregben sem vagyok biztos, hogy helyi festékgyári munkás. Találgatjuk J.-vel, hogy melyik tangóturista.

Lent cigány-bennszülött kölkök, megállítják miattuk zsebtolvajlás gyanúja miatt a milongát egy percre, mindenki nézze meg a kör közepére rakott zsákjában, hogy nem hiányzik-e értéktárgy. Úgy elvárnám, hogy a kölkök táncoljanak, de ők nem.

Hazafelé fagylalt. Narancs-mangós a királyság.

Február 16-17. Húspiac szalszára

A buszközlekedésben rejlik Argentína lelke. Buenos Airesben egy sofőrnek úgy kell kerülgetnie a szinte vészfékező taxikat, hogy maga is hatvan alatt csak fűszerezésül hajt, minden utcasarkon kilendülhet egy kar, hogy a buszt leintse, mindeközben az előző utasnak a jegyigényét kell kielégíteni az automatán pötyögve. A buszokat sofőrűk kidekorálja, naná, hogy ízlésesen.

Szombatunk a távolsági buszozásé, nem értem miért nem haltunk bele. Albániában nagyobb biztonságban érzetem magamat az úton, úgy imbolygatta a sofőr a buszt még forgalommentes sima utakon is. Az első megállókor Geri és J. kisimítják az összesértődést Geri macsisszimó dumája miatt. Matézunk az úton. Geri nem rak bele cukrot, de így férfias ez, ehh. Veszünk mobilkártyát, a telefon aktiválási spétje miatt a feltöltés sikertelen, de Geri addigra kidobja. Ehh.

Gualeguaychu nem tűnik érdekesnek, nem is az. Szemetes tengerpart, heringnapozó. J. becsiccsent annyira, hogy haverkodnak Gerivel megint, én kikapcsolok.

A karnevál egy betonvályúban zajlik, tribünök között. Hatalmas építményeken táncolnak, a díszletek egyiptomitól a bogárvilágon át tollas varázslókig terjed. Lehet flakonos habszórót kapni, habfonalak úsznak a levegőben mindenütt. Még a felvonuló leányok között sem, de a nézőseregben sem látok szép leányt, szép tekintetűt. Mint Spanyolországban. Hihetetlen.

Az első két óra után megunjuk, a zene ugyanaz, három perces etűd ezerszer. Kimegyünk J.-vel, visszük Geri cuccát is, mert ő bekéredzkedett sajtósnak a vályúba. Geri később keres, mert 22Gb-nyi kártyája betelt. Eh.

Van egy kutya, egy kismamakutya, az a szemétben turkál, a szigethajnali mennyiségben a tribünök alatt. Duzzadó csecsekkel.

Van egy pultoslány, aki a buli végén azt érzi, hogy itt volt az év partija, és még nem történt vele semmi. Partimagány, type II.

Hajnalban hazahoz a busz, alszunk délutánig. Utána kirakodóvásár olcsó, de nagyon igényes cuccokból. Egy srác üvegből dolgozik, miniatűr tárgyakat alkot, elhatárzotom, hogy én is, ha nagy leszek. Lesz J.-nek ékszerkészlete, kesztyűgyűrű, nyaklánc fülbevaló. Nekem mátés szett. Üvegkütyü nem.

Az első szalonbéli milongánkon még mindig nincsen fiatal. Rém rövid tandák, kortinakor kötelező parkettelhagyás, olykor tangó helyett roki vagy szalsza teljes tanda. Zsebkendőnyi területen kell táncolni, mégis figuráznak az öregek.

Összeakadunk egy Tangueta-alkalmazottal. Elmondja merre van milongán fiatal, és hol olcsó a cipő. Ő direkt felbukkan még későbbi napokon is. 

Itt egy hétfő következik, de mire elindulna, vége is van. Na ez nem igaz, még egy plafonnézős napra sem, hogy nem történik semmi, és ne lehetne órákon át mesélni róla, csak olyan érzés, mintha nem. Hogy logisztika csak a nap, reggeli, smiegymás. A kérdést azonban felveti, hogy mit kéne még, ha már itt ezen a félkontinensen. A tangó még keresgélésből áll, arra számítok, hogy lesznek majd valahol fiatalok, akikkel összebarátkozva betessékelődünk az élőbb tangóvilágba itt. Ami hiányzik, érdekes, a természet. Utazás-kirándulás. Pont nálam, össze van kapcsolva, pedig én városi patkány vagyok. Még az is megfordult a fejemben, hogy Montevideo helyett irány pár napra az Andok! Ehhez viszont kéne itt tangóórákat venni, meg ilyesmiket, amiket egy tangós Buenos Airesben csinálni szokott. Na jó, a hétfő vissza. Elkeveredünk egy milongára, ahol csak mi longázunk utánunk megszégyenítés gyanánt beáll egy tangóbajnok pár, de amúgy csináljuk a mi traszpié tangónkat, tango retardato. Este kaland megtalálni a buszt. Mennek, mindenfelé, de sosem úgy és ott, ahogy mi gondolnánk. Négyre hazaérünk.

Február 19. Tiger Tigre

A horizont ott van, ahol a kék ég találkozik a barna vízzel, mondja a tigrei általános iskolás. A víz kék, mondják neki, és ezzel megérti, mi az az elméleti tudás.

A tigrei deltavidék mocsár, amit felparcelláztak, lecsapoltak. Egy-egy parcellán ízléses villák állnak, gondozott kertekkel. Viskók is vannak szúnyogos bozótokkal, de ritkásan. A lagúnákon odakompozás után (mi nem a hangulatos fasólyában, hanem a luxusrepülős lifevestunderseatbelt légkondicionált hajóban kapunk helyet – a kompok mint a buszok éppen csak odaseggelnek a mólóhoz beugrik a fiatal utas vagy rárendül a mámmá és nyomás tovább)  az ötlet az volna, hogy teszünk egy kört a Tres Bocas szigetének peremén. Itt kétszer eltévedünk így két órát töltünk privát kerteken át gyalogolva. Meg moszkitós mocsáron. Ezzel egészen jól megismerjük a Tres Bocas-i életet. Van faviskó faösvénnyel, betonpalota lakótoronnyal, minden.  Jön egy darabig velünk egy husky megsétáltatni magát, aztán hazatér.

J. izgul, mert másfél óráig nem jön a komp. Pedig legfeljebb nem jön a komp, és mi sütkérezünk egy dél-amerikai mocsárvillavilág mólóján. És lehetne tovább, amíg csak élünk.

És így is visszaérünk (pedig hiába) a híres tangókávézda (Confeteria Ideal) milongájára a szuipacsára (J. remélem említi majd a helységnevek spanyol-indián eredetét a tengerparttól való távolság szerint). Fogatlan bácsi nyammog utasítást, nekem annyit, hogy jó, teljesen rendben. Erre fizettünk sokszázezer pesot. Este a milonga is turista milonga. De kélt szép sótánc, találgatás, hogy ki taxipartner (bértangós), sokkülföldiműtangóletudtukeztis-kör. Kávé lötty, ki sem fizetjük a végén. Confiteria ideal, nesze neked. Kötelesség már lassan nem marad, kész vagyunk, lehet élvezkedni. 

Visszafelé megint buszmizéria.

Február 20. A Recoleta temető I.

Irány a Recoleta temető, ott nyugszanak a Buenos Airesi nagyok, Evita pl. Akiről semennyit nem tudok, de ott van.

A temetőket nagyon szeretem. Szoborpark, kötelező személyes vonatkozással. És mindenkinek van valahol egy sír, ami fontos. Vagy hamarosan lesz neki. Saját.

Olyan pára van, hogy nem lehet sózni – mondta J. Tényleg olyan pára van, mint a holland nyarakon a balkonon. Sőt még, alig lehet bírni, alig sem. A temetőnézésből cipővásárlás lesz csak, megnézzük az összes belvárosi boltot. A szuipacsa „csilivili” boltjaiban meglepően széles a választék, és meglepő az is, hogy mégsem találunk megfelelőt se J.-nek, se nekem. Amit rám próbálnak nincsen méretben, és a ragasztások is szocialista kisipari munkák. Visszamegyünk Mirtha Paulo boltjába, a fia van ott, reggiet hallgat, reggiefeje is van. Hosszan választunk, nekem velúr lesz első felpróbálásra, J.-nél tetemes méretkísérletek után egy 38 ½ -es konklúziónál megállunk, és veszünk zöldet, feketét. Igen, két párat. És igen, ezért és ezután beszél rá, hogy nekem is legyen cipő…

Távozáskor a főurat megkérdem, hogy ő akkor nem szereti a tangót? Ugyanis a hülyülésünkre egy félmosolyt sem ereszt meg. Mondja, hogy de, de nem egész nap.

Utána jutalomkávézás van, utána ostoba tangó CD vásárlás (a lemezek azok, nem a vétel) utána még idétlen CD vásárlás. Azt vesszük meg, aminek szép a borítója, vagy amelyiken van Bahia Blanca Carlos di Sarlitól.

Aztán milonga, emeleti, UV fényes. Azt gondoltam neo’, de mégsem, külön asztalhoz, egy sorba ültetik a hölgyeket, rá keresztbe az utakat, a macsókat és a vén faszokat. Aztán kacsintás, bólintás vagy félrenézés a felkérési násztánc. Megegyezünk J.-vel, hogy egyszer jövünk külön is. Mert a párokat a hátsó sorba rakják, oda nem lehet kacsintgatni, és viszont sem egyértelmű.

Ez az emeleti táncterem a legmodernebb kinézetű, a leglepukkantabb, és a legélőbb európai szemmel. Vannak helyiek is, de legtöbb tangóturista. Hamar eljövünk, mert J. fáradt. Én mégjobban.

Temető holnap.

Február 21. A Recoleta temető II

Ha hajnalban érünk haza, persze, hogy nem kelünk föl másnap. Reggelizni sikerül, de a temetőt elérni zárás előtt nem.  Pueyreddonon fagylaltozón caplatva még nem tudjuk ezt, elmegyünk a Mitre térig bámulni a Libertador forgatagát (rajta óautók felvonulása, úgy a T-modell korából, működőképesek). A bejárathoz körbekerüljük a temető falait, úgy három emelet magas a fal, az oldalán komoly szellőzőnyílásokkal, mire készülnek itt a halottak? Éppen a Harry Potter spanyol kiadását várják a rajongók, beöltözve a déli fal mentén. Háttérben kripták és McDonalds.

A temető kapuján a nyitvatartásról semmiféle információ. Egy német pár mondja, hogy hatig volt, és hogy gyönyörű, megszépíti a halált. Visszakérdezem, hogy lehet-e a halál szép? Mondja nem tudja, még senki sem jött vissza megmondani. Mondom akkor majd később kérdezem meg.

Én szomorkodom, de nagyon. Másodszorra sem temető. Egy úr pattan elénk, és a fejemre nyom egy nyitott habverőt. Mintha futkározna a bőr a hátamon! Megvesszük a fejvakarót, 15 peso.

Éppen elérünk még egy Palermói táncórát. 12 pesoért nem tanulunk semmit, bár egy szép gyakorlat (boleó elől-hátul majd lépés, boleo elől hátul…), meg a bácsi mutogat két lépéskombinációt. Amerikai hölgy idegesít a New Yorki Syrakuzából. A táncóra egy toronyhát alagsorában az úszómedence mellett van. Kéne egy ilyen hely.

A milonga puccos éttermek között van, félek is, hogy drága. Örmény étterem, porta felett a jereváni idő is telik. Az alagsor itt is a táncterem, rengeteg pár. Csütörtök este csak, de gyűlnek lassan a sportmilongérók vagánykodni.  Mi nem vagánykodunk, csak elzavar egy öreg pocakos úr az ülőhelyemről.

Hazafelé: a collectivók kiismerhetetlenek.  

Február 22. A Recoleta temető III

Na, végre eljutunk oda. Ahol örök menedéknek kis palotákat emelnek, mint a Pelacheuse-ben, de itt díszesebb. Ugye a kérdés, hogy minek, minek? Nem hangozhat el. És kinek emelnék -ha nem magamnak- vajon ilyet?

Kaja a Retironál, a pincérfiú, nagyon lelkesen ajánlja, hogy segít nekünk Buenos Airesen kívüli úticélt választani, mert szeretné gyakorlatoztatni az angoltudását. Fiatal még, valószínűleg csak Barilocheban járt eddig a fővároson kívül, mert bármit mondunk, ide lyukad ki ajánlatával. Mondom neki, hogy oda nem lesz időnk elmenni, erre távozik. Amikor a számlát hozza, mondja, hogy gondolkodott, és szerinte Barilocheba kellene mennünk. Megköszönöm, távozunk. Nem kap borravalót. A buszpályaudvaron ügyesen veszünk jegyet 50 pesoért fejenként Mar del Tuyura. Semicama, ami szinte ággyá dönthető széket jelent az emeletes buszon. 

A collectivók most diadalmaskodnak felettünk, feladjuk, hogy megtaláljuk akár a 111-est, akár a 140-est, taxit fogunk, hogy odaérjünk a táncórára a tangocoolba. Már folyik az oktatás, a hölgy pörgetésének mikéntjeit nézzük, új dolgok, jók. Nőt tengelyéből kidönteni. A tanárunk Kojak-kopasz, kifelé magyaráz, de annyira, hogy a partnerével egy pillantásig sem kommunikál, darálthúsnak nézi. A lány próbálkozik, a fiú hárít. Modorra is nyers, de lehet tőle tanulni.  Practicára nem maradunk; mert J. már fáradt.

Az időt kapjuk ajándékba.

Február 23-24. Mar del Tuyu

Tengarparta menni kell, ezt is felírom az országlátogatási listámba. Ha van tengerpart. Ha még nem csatolták el. Hanem megvolt, vagy hozzácsatolták. A buszozás itt nem a legalja néposztállyal való találkozást hozta, a kényelmetlen zötykölődést potenciálisan büdös népekkel, sőt semmifajta közelséget sem az itteniekkel. Mégis az itteni élet egy mélyen jellegzetes sajátosságát ismertük meg, hatalmas országban a hatalmas távolságok legyőzésének módját. Háromszáz kilométer és teljesen kényelmes út. Film, visszajövet kaja is.

Hajnalban a Retiro környékén sötét népek pakolnak ki reggelire. Sötétpék, sötétparizsás, sötétsőntéses. Ébred egy ferencvárosi piac, rendőrök, forgalom. A buszon el-elalszom, a táj lapos, hollandosan teleszórva tehenekkel és lovakkal. Az emeleti semicama kényelmesen imbolyog, a vezetési stílus továbbra is albános, többször látjuk, hogy aki nem tud fékezni idejében, a követési távolság szokott hiánya miatt az lehajt a pázsitra az út szélén. A mi buszunk is az ő emeletével, abban velünk.

 Mar del Tuyu buszállomása első látásra riasztó. Már a megelőző falvak egyemeletes házikói kietlen kertekkel és grundokkal Balaton-déliparti unalmakat idéztek. Itt nem látszott se irányjelző tábla, se betonút, a buszunk is poros utakon görgött be. Hívjuk Kristófot, hogy megtudjuk mikorra érjünk haza, mert nálunk a kulcsuk, de nem veszi fel. Egy segítőkész helyi jól beszél angolul, útbaigazít, de taxit ajánl, mert csúnya a környék. Mi talpalunk tíz perc múlva a poros utakból játéktermes főutca nő. Készpénzünk nincsen, gazzal felvert udvarok között még aggódunk, hogy ez vagy evést, vagy alvást jelent, mindkettőre nincs elég.

A szálláskeresés hosszadalmas lesz, az eső miatt nem kockáztatunk tengerparti alvást. Az unitangósokról senki nem tud semmit, de véletlenül beléjük botlunk. Az egész társaság van vagy 10 fő szervezőgárdástul. Az esti milonga és show ára is lemegy 90 pesoról 20-ra, a kocsmáros ironizál, hogy százával vannak ott a résztvevők.

Szállás a parti őrség (partyőrség) mellett egy hotelban, 150 peso, hát. Szar szoba, faszénfüstköd a parillától a földszinten. Este tangóóra, bonyolult dolgot tanítanak, lesz mit gyakorolni. Milongára végül nem maradunk.

J. felkelt napfelkeltére, mert keleti part, kihagyhatatlan alkalom. Szendergünk, tényleg feljön a nap, visszabújunk aludni. A délelőtt a buszindulásig hullámjátékkal telik: két méteres hullámokon átjutni, fejes, felugrás, -vagy elsodratás sósvíz nyeléssel. Titokban leégünk mindketten, mint a kismalacok, olyan rózsaszínre. 

Kristófékat elkapjuk otthon, mármint időben érkezünk, de nem vásárolunk nekik. Ezt ott egészen kínos helyzetet teremt, mert keresnek kenyeret, amit ehetnének, Ágota panaszolja is.

Február 25. A legjobb milonga

Kristóf meghív ebédre, én kínlódom a leégésemmel, J. megy boltba és tisztítóba.  Aztán Carlos Gardel sírjához és Carlos di Sarliéhoz. Ezek az argentinok temetkezőművészek, a legszebb plasztikák sírokon vannak. És a szigor! 30 nappal a bérleti díj lejárta után exhumálják a ropit, lehet érte menni nejlonszatyorral. Hova rakják vajon azután?

 Este tangóóra, megint szép szekvencia. De csak egyszer mutatja meg a tanár. Huhh.

A milongán buggyant öreg bukkan fel, alacsony, ugráló tekintetű. Fején kalappal kér föl hölgyeket, a cortinákra is táncol. Átrakja a kalapját a nőre, alatta kippa, azalól fürjtojásnyi daganat kandikál ki.

Megjelenik a „hálóinges lány”, aki a kedvesével együtt ott volt a Confiteria Idealban, Mar del Tuyuban, és most itt. Ha még egyszer felbukkannak megkérdem honnan jöttek.  A lány előbb jön, mint a szivarja, talán éppen azért, hogy másokkal is táncolhasson. Hajnalban megyünk haza, én maradnék még, mert a legszínesebb társaság van itt, fiatalokból is rengeteg.

 Február 26. Gran viszketés

San Telmo elsődleges turistaközpont, mégis mi csak most jutunk el oda. Ott vesszük életünk első Canyengue óráját is, hangulatos kocsmában, belső parillasütős udvarral. A canyengue pár alaplépése is gyorsan ment, vicces – kakas-tyúk tánc. Tényleg el kéne kotkodácsolni magát a párnak kötelező érvénnyel zárlatul.

Eszünk a vízilóhoz címzett kávézóban hamburgert (hamburguesa completa), a traviata nevű étel (rendelhető sajttal, sajttal-sonkával…) valójában két szelet sóskeksz. A Defencian végigsétálni tipikus turistaséta szerintem – J. szerint a legszebb környék eddig. A téren árusok, argentin hippik.

Tangóóránk nuevo a kiírás szerint (J. mondja majd, hogy ellentmondanak a hirdetések és a programkiírások), sima haladó a valóságban. Az első szekvencia betanulása közben komoly viszketésroham kap el: annyira kibírhatatlanul, hogy végül eljövünk. Kérdezősködünk, lesz gyógyszertár, kapok antiallergén krémet és gyógyszert, szerintem nem hat egyik sem. Taxizunk hazafelé, otthon kis csótánycsata után elalszom, alszom másnap délig.

Február 27. A városi mocsár élővilága

Irány a zöldmocsár, Buenos Aires belvárosának, a Microcentronak a Rio de la Plata felé eső parkja. Teljes építési tilalom van érvényben, a zöldterületen innen, talán ezért is, Buenos Aires legdrágább környéke található. Negyven emeletes felhőkarcolók, a tetejéről átlátni vajon Uruguayba?

Az utolsó torony után már kezdődik a vízzel dúsan borított lapály, a távolban a töltésen fasor húzódik, ott lehet beóvakodni a szúnyogos-madaras vadvilágba a kiépített gyalogösvényeken. Rengeteg papagáj, kócsag, Argentin vadpipille…helyett kiszáradt, szikes talaj, recsegő nád, a maradék pár vízimadár turkálja a földet tanácstalanul. A kitett táblák jelzik, hogy milyen gyönyörű vízidisznóknak kellene rágcsálniuk, alatta pedig hasán elterül a sivatag. Ökológiai katasztrófaturizmust folytatunk, a félsziget távolabbi csücskén az akutság jeleivel. A folyó felé eső partszakaszon hajdan házak álltak, most kilométerhosszan a tenger által legömbölyített építési hulladék. Amíg fotózom ezt a hihetetlen látványt, a gömbölyű téglát és kerek csempéket, tűzoltók locsolják a nádast, hogy lángra ne kapjon. A nádbugákkal (egyesek szerint pampafüvekkel) párhuzamosan álldogálnak a toronyházak mögöttünk. Papagájokat néha látunk és egy hatalmas pókölő bogarat. Az én kedves vízidisznómnak sincs híre vagy akár hamva. Még látunk használt pelenkát szétcincáló és aztán fogyasztó kutyát, egy kölyköt, husky-félét, felemás szemekkel, San Telmot megint, ott veszünk pénztárcát nekem és egy órát tangómozgásból, ahol két leányt kell vezetnem egyszerre: egyet előttem tangótartásban, egyet mögöttem. Semmilyen mozdulattal nem lehet csalni! Aztán megnézünk két milongát, egy diszkófüstöst sok kezdő fiatal turistával, maradunk aztán a másikon, ahol élőzene van, táncszínvonal szintén nem magas. Aztán összekapunk J.-vel.

Február 28. Csütörtök:

J.-nek emileznie kell, ezért betérünk egy locutorioba, ott kádnyi virág-talaj, elszórtan zölddel, többnyire mégis kis szobrokkal bevetve, Buddha, aranyelefánt, díszvízpörgettyűbizbasz. Felfedezem a Mayo 5. házainak legfelső szintjeit: a nyolcadik emelet fölött kezdődik a fantáziabirodalom: tetőteraszok, lakótornyok, ki- és beugrások, az álmaim. Hű! Legközelebb fel kell oda jutni valahogy.

Aztán vitatkozunk J.-vel, én azt érzem, hogy jobb lett volna nem űzni ezt a tangófejlődési álmot, hanem elmenni kirándulni inkább és maradni tangóműkedvelőnek.

J. rábeszél, hogy mozduljunk ki. Kis séta után Milonga praktika, ami úgy működik, mint egy óra, öreg szivar mutogat lépéseket, minden ismétléskor mást, ezért lehetetlen követni. Az óra egy tangócipőbolt felső emeletén van, szépen megcsinált terem téglafalakkal. Este elmegyünk a Scalabrini milongájára, kipróbáljuk milyen külön menni és felkéretve lenni. Engem is felkérnek: egy pasi. Mert hiszen ez egy Milonga Queer, buzitáncest. A show meglepően szép, beleérzett táncot hoz, két buzi repteti egymást. Egy ideig dagadt nőt is tartanak a táncparketten, de minek is.

Táncolnak ott helyi néptáncot egy tanda erejéig még sokan, nem látom a lényegét, de szórakoztat.

Február 29. Péntek:Nászing tu riport.

Március 1. : Vásárlás